Mahomet

Az árva Mahomet ült elhagyottan,
s majd álmodozva porcsibét csinált
a nagy arab pusztán a hő homokban,
majd játsza hódítót, papot, királyt.

Később kifáradt, s andalogva nézte,
mint ontanak szikrát a csillagok.
Rájuk meredt, s nem vette ő sem észre,
amint szelídeden elszunnyadott.

S távol egy ócska viskó állt maga,
forró remények duzzaszták a lelkét,
és rázta már galyát a tubafa.

Érezte, szenvedése elmulik.
Nehéz fejét lágyan kezükbe vették
a zöld-ruhás, éjjel-szemű hurik.

1905

Mózes imája

Hatalmas úr, sziklás erősség,
te láthatatlan nagy titok.
Intesz, s a földi munka hősét
dörgő szavaddal elhivod.

Te fenn a csillagoknak ormán
trónolsz ragyogva, komolyan.
Mi itt törődünk lenn mogorván,
s tűn életünk, mint a folyam.

Te tündökölsz a másvilágon
magánosan, győzhetlenül.
A mi sorsunk csak röpke álom,
mely az idővel elrepül.

Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
s mi hervadunk, miként a fű,
mit a kaszás vígan levagdal,
te végtelen vagy s tiszta, hű.

Kevés időig sírva élünk,
s aztán a sírra rábukunk.
Légy szörnyű harcainkba vélünk,
s taníts meghalni, ó urunk!

1905

Ne hidd, hogy...

Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
mert a piacon pár nevet.
Sötétbe bújnak a borongók,
és ott keresnek menhelyet.

A szenvedők sötéten érzik,
nem ez a föld az ő helyük.
Mély árnyba vérzik a kevély szív,
csak az üres forg mindenütt.

Fölszínen ágál a silányság,
ágyára dől a bús maga,
eloltja csendesen a lámpát,
s rádől sötétlő bánata...

1905

A költészethez

Vérig sebezve, lázba futva
a föld sötét tusáitól
kitör nyomott szivemből újra
az égigérő halk sikoly.
Felcsendül a bús, elmaradt dal,
és újra csendbe könnyezem.
S a tört kobozról méla hanggal
zokog le árva énekem.

Költészet, eljöttem tehozzád!
Véremmel írom ezt a dalt.
Lelkem nehéz tusák kinozták,
és kedvem a zavarba halt.
A torkom sírás fojtogatta,
magamba jártam társtalan:
Hallgass meg, árvák édesanyja,
hozzád zokog fuló szavam!

Előttem állt a vészes élet,
s én harcait csak bámulám.
Éhes, dulakvó, nyers kedélyek
között nem nyúltam kincs után.
Szünetlenül másom kerestem,
ki öntelen szeret s megért,
véresre lökdelék a testem,
és senki sem adott segélyt.

Lihegtem a forró gyönyörre,
forgattam a habos kupát.
Majd néztem árván, elgyötörve,
mint győz a nyegle bárgyuság.
Tündérruhába szállt kavargón
felém sok édes látomány,
s nagynéha egy-egy utcasarkon
heves gyönyörről álmodám.

De mind csak álom volt, csak álom,
amit a szél tovább üzött,
s tövis fogadt a puszta tájon,
és égetett tüzes üszök.
Kínáltam az egész világnak
világot érő szívemet,
a többiek utamba vágtak,
s én sírtam ott, mint a gyerek.

Kolduskirályként így bolyongtam
e napsugáros földtekén,
e kapzsi össze-vissza bolyban
már lantom is feledtem én.
Élesztgetém elhalt szerelmem,
uj hont kerestem, szüntelen,
dörögtem a hitványok ellen,
s zokogtam sok bús éjjelen.

S most újólag reád tekintek,
költészetem, te hű arám,
ó, öntsd a tiszta régi hitnek
vigaszsugárait ma rám.
Nem a gyerek zokog teérted,
akit mulattat a koboz:
a férfi, aki a tiéd lett,
és újra él és álmodoz!

Nem kell tovább a szörnyü hajsza,
amelyre sok zokogva néz.
Bút adj, a szenvedés malasztja
édesb tenálad, mint a méz.
Nyújtod karod, a régi szív vár,
rám ontod éjsötét hajad,
s én mint anyámnak keblin immár
nyugszom te rajtad hallgatag...

1905

Dél

Nehéz melegség leng a tóra,
pilledtek a fáradt növények,
egy percre most megáll az élet,
s magába néz a déli óra.

Szomjú a föld, izzó az űr fenn,
és a harangszó lomha, fáradt,
inogva, lassan, csendben árad,
a kert meredten ég a tűzben.

A dél jön, s mint hegyen merengő
vándor, lassan halad előre,
aztán hideg mélységbe dől le,
s a délutáni lomha csend jő...

1905

Icarus

Icarus a tüzes naphoz futott.
Szárnyáról olvadt már a lágy burok,
és léghasító tolla meglazult,
előtte végtelen volt még az út.
Érezte már, hogy céltalan kalandoz,
s sosem jut el a lángsugaru naphoz.
Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.
Alatta mérgesen morgott a tenger.

Megborzadott; érezte hűlni lelkét,
arcát belepte a halálverejték,
hörgött vadul, mint kit vadállat űz,
és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?
Sajnálta csendes, lombos otthonát,
hol élhetett vón boldogan tovább,
de húzta testét a nehéz teher le.
Érezte, elvesz... Szárnyát zúgva verte,
mint az, ki véres háborút izen,
s egy percre győzött a sötét vizen.
Tollförgetegbe lankadtan kapálva
kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,
érezte, bukni fog, s emelkedett.
Ment a halálba, mind felebb s felebb,
forgott a nap, mint egy tüzes kerék,
s elkápráztatta könnyező szemét,
perzselte húsát a sugárnyaláb,
de ő röpült...
És így bukott alább.

1905

Egy forradalomhírre

A föld felett láng ég s sötét harag.
Ó, a világon béke nem marad,
a föld mozog, a bércek rengenek,
s ez úgy mulattat újra engemet,
szivembe kap a szélsodorta lomb...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

A rét piros lesz s újra vérhabos,
száguldozó mén holtakon tapos.
Halljátok ezt az érc-szavú zenét?
Távolban egy nép harc-mezőre lép,
halljátok ezt, ti árva magyarok?...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

A szomju föld ma újra vért kiván,
nem hal meg egy nép vérkálvárián;
uralkodók, meging a trónotok:
a jog bosszút liheg már, nem zokog,
és győzni fog, bár elvesz újra sok...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

Világokat szül a setét kaosz,
a bátor ujjong, a cenk sáppadoz,
s amíg a jeltűz gyúl az ormokon,
lázas szemekkel várok s álmodom.
Hadd folyjon a vér, hulljon a halott...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

1905

Méla akkordok

1

Az első méla akkord

Kérem ne sírjon: köztulajdon
a lángolás, a szerelem,
úgy kapjuk tüzet a parkon,
a sétaúton, a teren.

Azt, akinek tűz van szemében,
megszólítjuk: "Pardon - tüzet!"
Akárcsak a dohányos éppen -
aztán megyünk egykedvüleg.

Most, hogy kilobbadott a lángunk,
és elhagyott a szerelem,
megyek, nem lantolom silány búnk -
de kalapom megemelem.

Nem tart örökké semmi ünnep,
a fény, a lávacsók kihalt.
Oltsuk ki hát hamvadt tüzünket,
mint egy kiégett, rossz szivart!

2

A második méla akkord

Pár év előtt még lányos arcod
derűs sugárzás, tiszta báj volt,
most képeden csomóba rajzik
a nyári szeplő és a májfolt.

Ma könyvet írsz, hű és okos vagy,
körötted a kedv bárhogy is forr,
toll, pápaszem a fegyvered csak,
s nem kell neked tükörke, rízspor.

Mindezt én objektíven nézve,
naplómba róva konstatálom,
hogy plátóin ma is szeretlek,
s nem bánt a régi, vészes álom.

Ó, hű maradt szivem tehozzád,
de engedd konstatálni lelkem,
hogy az ily változás hatalmas
s reánk - fölöttébb kellemetlen.

1905

Lidia

Ó, hagyj el engem, bűnös asszony,
a szád harap, az orcád éget,
én is szerettem, s engemet sem
szerettek egykor - én se téged.

Mért ismerém meg édes ajkad?
Mért ejte meg a csábos óra?
Mért rántasz ez örvény ködébe,
mért dőlsz a süllyedő hajóra?

Menj el, te átkozott, te rémes,
másutt keresd, amit a sors ád.
Ölelj, de menj sietve, s hagyd el
az emberek elátkozottját!

1905

Haragszik az Isten

Haragszik az Isten... a sötét viharban,
zúgó ércszavától a mindenség remeg.
Mintha égne a menny - lobban a villámlás,
harsog a mindenség: imára emberek!
Halljátok e hangot parányi porszemek,
ti a végtelennek mulandó férgei!
Mi felséges az Úr a zúgó viharban,
boldog, ki szózatát meg tudja érteni.
Haragszik az Isten!

Haragszik az Isten... szörnyű e haragban.
Megrengeti vadul a nyomoru földet.
A romboló tűzláng égethet és ölhet.
Ne hagyja el Isten jóságos kegyelme!
Gyászfátyolt ölt az ég, dörg a felhő torka:
hogy szent himnuszával harsogva jelentse:
Haragszik az Isten!

Haragszik az Isten... Zúgnak az elemek;
érckardjuk szikrát hány s félelmesen csattog.
Hosszú uszályukkal röpülnek a felhők,
remegve bújik el az ember alattok.
Térdre rogy a hívő, ég a templom mécse,
buzgó áhitatban zeng a szent imádság:
ámde halk szózatát túldörgi a vihar,
s villámai zúgva, csattogva kiáltják:
Haragszik az Isten!

1905

Dalok

Az én szomorgó ifju lelkem
a szenvedés letörte már,
elhalt a kedvem, életórám
éjfélre jár.

Estenden elcsüggedve fekszem,
reggel sötéten öltözök,
nappal kietlen hánykolódom
a nép között.

Teszek-veszek lomhán merengve,
míg mellem a harctól piheg,
de este sokszor felsohajtok:
minek, minek?
- - - - - - - - -

1905

Gyulai úr

"Gyulai úr, költő uram!"
- Mit háborgatsz engem ugyan?
"Ébred a nép, sír a haza."
- Ez csak néhány ripők zaja!

"Gyulai úr, költő uram!"
- Hagyj békében engem ugyan!
"A magyar nagy lesz s hatalmas."
- Légy mameluk fiam s hallgass.

Nincsen haszna a panasznak,
a főrendek leszavaznak.
Gyulai úr - lári-fári -
éljen báró Fejérváry!

1905

Légy csak magad...

Légy csak magad, ne fuss az istenekhez,
a végtelenbe lökve - járj magad.
Az ember a tömeg zajába elvész,
de a magány habtengerén szabad.

Légy csak magad te, a magány igazság,
szakítsd el az álság ruházatát,
az ember itt magába vívja harcát,
nem jön segítni őt hazug barát.

Légy csak magad, a harc, s veszély között.
Küzdj, s vessz el úgy, mint a hajótörött,
ki fuldokolva csap le a habokra.

S egy óceánnal száll ki zordonul
s büszkén vesz el, amíg a víz lenyomja,
mert rája mégis egy tenger borul!

1905

A régi dalokból

1

Nem a hiú világ a boldog,
a fény, a pompa csak lepel,
hogy abba régi, ősi rongyát,
koldus-nyomorát rejtse el.

A szenvedők szerelme boldog,
ha kéz a lázas kézhez ér,
s két száműzött egymásra dőlve
szerelmet ad szerelemér'.

2

Mint szélben a futó katáng,
bolyongtam árván, téveteg.
És akkor mondta meg nekem:
ne sírjak, mert szeret, szeret!

A rengetegbe törteték,
s belé zokogtam a neved,
ujjongva zúgtak fák, galyak:
ne sírj szegény, szeret, szeret!

És átkaroltam a mezőt,
hullajtva forró könnyeket,
s szóltam: kövek, kemény kövek,
tudjátok-e, szeret, szeret!

Lázas szivemre ölelém
a reszkető természetet,
s azt súgta fű, fa, föld, virág:
ne sírj, ne sírj, szeret, szeret!

3

Minden nap egy-egy édes álom
nyom nélkül elhal, elenyész,
E röpke élet más se nékünk,
mint egy örök, nagy temetés.

Ábrándjainknak lombja hullong,
és lassudan mind sírba tér.
Míg, mint kopár fa áll szivünk, és
befújja ágait a dér...

1905

A visszhang románca

"Szeret-e?" Kérdezi a lány
És szól a hang a bércfalán
"Szeret, szeret, szeret."

"Szeret-e?" Kérdezi a lány
S hang nem felel a bércfalán
Csak csönd, csak néma csönd.

"Szeret-e?" Újra kérdezi
S a csöndesség felel neki:
"Halál, halál, halál."

A húrba markol a szokott újj...

A húrba markol a szokott újj
Aztán lecsügged a kezem.
Ha jő a szellemnépes éjjel
Lantom remegve szerelem.
De tilt dalolni, énekelni
A szerelem, a szerelem...

Egykor remegve lángra szított
S az égbe száguldott velem.
Most vas-nehéz bilincs gyanánt csüng
Szárnyas dalomról szüntelen
S a porba húz le az egekből
A szerelem, a szerelem...

1905

Az alkonyathoz

Szivem szivéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szivünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
Ó alkonyat!

Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószivű nő
Ó alkonyat!

Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újolag
S hull, hull a szikra árnyaidra
Ó alkonyat!

Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
Ó alkonyat!

1905

Altatódal

Csendesen borulsz anyádra,
Kis szived halkan ver értem,
Hangja gyenge, mint patakzaj,
Ámde én megértem.

Azt dobogja gyenge hangja,
Az ragyog kéklő szemedben,
Hogy csupán anyádért élsz te
Angyalom, szerelmem.

Hát aludj s ne rejtsd e szív,
Hogy majd fellobog
S tőle elsötétül
Tiszta homlokod.

Álmaidba szállj
A mennyhonba át.
S hidd, hogy nem fogsz mást szeretni
Mint szelíd anyád.

A verseim elé

Majd hogyha aggkoromban
látom e verseket,
szólok: "Mi balga dolgok."
S jóízűen mosolygok,
hogy szinte könnyezek,
hogy szinte könnyezek.

Említem, mint a rosszat,
amely feledve szebb,
s szilaj emlékezetben
felzúg az égre kedvem,
hogy szinte könnyezek,
hogy szinte könnyezek.

S ősz fővel ezt beszélem:
"Silányka versezet.
Bennök gyönyört nem érzek,
elszállt az édes érzet!"
S mélázva könnyezek,
elmélve könnyezek.

Akkorra már nem értem,
mire valók ezek;
a rím, a hírnek álma,
mely eltűn, messze szállva,
s majd értök könnyezek...
Őértök könnyezek!

1905

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

1905

A bölcs halála

Platon mosolygós, csöndes agg vala.

S amint egy őszi nap nehéz beteg lett,
leült a földre dús szőlője mellett,
hol elhuzódott háza kertfala.
Reásütött kiszáradott, sudár
nagy termetére a langy napsugár,
tar homlokára fényt merengve szőve.
Mosolygva nézett az agg bölcs előre,
eltűnt előtte már a bú, a kín:
s elmélkedett az élet titkain...

Élvezte csöndben a szelíd magányt,
s amint a megváltó halálra várt:
meglátta árnyát a napos falon.
Gondolkodott: mi a való vajon,
hogy ő-e, aki ül a durva földön,
vagy az az árny, mely üldözi örökkön?
Elmélkedett soká, küszködve várt még,
s azt mondta végre, hogy való az árnyék,
s tünők a portestek s a kósza bolygók,
és fínom ajka édesen mosolygott.
Alkonyra kelve nem hallatva egy jajt,
a fal tövébe bölcselkedve meghalt.

A napkorong vérző aranyba hulla,
s fagyos meredtségben feküdt a hulla.
Árnyak remegtek, szél fuvallt alább,
s meglengeté a bölcs nagy, ősz haját,
más szélfiak kifordíták chitonját,
s szandálja lenge szíjjait kibonták,
mert bénaság nyügözte már a testet.

De a falon az árny táncolni kezdett...

1905

Hát az Ilonka

Hát az Ilonka volanfodrokkal kér-e ruhát még?
S játszik e még mókust búgva a kis Lacika?

1904

Ó el ne ítéld...

Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
sötét szemekkel, búsan áll eléd,
és tétovázó kézzel eltakarja
ledőlt világát, hitvány szégyenét.

Az ő szívében is volt fényes oltár,
mely egykoron szent lánggal volt tele:
nézz a szemébe mélyen, résztvevően,
s a hűlt hamun együtt zokogj vele!

De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott,
kinek világa meddő volt s kopár,
ki sose küzdött és sosem bukott el,
kié sosem volt az ürömpohár,

ki a szemét nem is gyújtotta lángra,
s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát:
nézz jéghideg tekintettel szemébe,
emeld fel a főd - büszkén menj tovább!

1904

Kossuth Lajos élete

Kossuth Lajos élete meglehetősen monoton.
Született Monokon.

1903

Sors

Változat
Tanuld meg, por fia: a sorsod: lemondás,
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt eltanulja,
csüggedés és kétség nem fér a szívéhez.
Nézd a természetet, mint vál bágyadásra
minden egyes ősszel, lassan hervadozva,
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa.

S tudok lemondani... oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra,
édes a lemondás: a halottak arcán
oly szépen mosolyog az öröklét álma.
Mint a kalász ha szép sárgára válik,
levágja a kaszás villogó pengéje:
éppen úgy az ember küzd a haláláig,
azután szétfesel, elillan az élte.

Hajoljatok meg a végtelen sors előtt!
Mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet,
s kárörvendőn tombol ravatalod fölött.
Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel
ledönt nagykegyetlen a fekete sírba:
a temető minden fájára az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva.

1901-1902

Hajnali dal

Aranyos szárnyon repül a hajnal
ragyogó bárddal űzve az éjet...
...Tűnnek a rémek, messzire, halkan...
Itt van a hajnal! Itt van az élet!

Lobogó lángként száll a szerelmem,
ifju szivemben rémeket éget...
Égi gyönyörtől reszket az ajkam...
Itt van a hajnal! Itt van az élet!

A temetőben

Alkonybibor; sötétlő cipruságon
a nyugvó nap mosolygó fénye reszket...
Valaki jön, mély gyászban, haloványon,
és néz, csak néz, néz egy ledőlt keresztet.

...Sötét az éj, csupán a hold világit,
csalogány szól a bokrok rejtekében...
Éjfélt ütött. - Susogás, - jő a másik...
S átöleli halványan, hófehéren...

Sírvirágok

Költeményfüzér

E költeményfüzér megírására a közvetlen impulzust az oly korán elhunyt
Reviczky tragikus sorsa adta. Korántsem akartam azonban ezen apró
dalokat az ő emlékének szentelni - talán nem is lennének méltók hozzá -,
csupáncsak egy általános képet akartam nyújtani azokról a fehér
arcú, tüzes szemű betegekről, kik naponként zajtalanul sóhajtanak el a
világból, mint ősszel a falevelek. Ez a szürke kép lelkem megragadta,
s benne egy tragédiát látott, azoknak a szegény betegeknek sóhajtását
még az élet zűrzavarában is meghallottam. És én megértettem azt.

A fiatalemberben - nevet nem adtam neki - eszményítettem meg
azoknak a lemondását, szenvedéseit, reményeit. A költemény személyeire
vonatkozólag csak azt kell megjegyeznem, hogy Ella a tüdővészes beteg
kedvese, ki őt végtelenségig híven ápolja.
Szerző

1

Beh fáj a mellem,
Tudom, ez ellen
Nincs semmi balzsam.
Számomra meg van írva:
"Korán ledőlsz a sírba."
Elhalni lassan!

Tüdőm úgy éget
S nem t'om mi végett
A sorshoz esdek.
"Ne még, ne még!" - kiáltok.
Oh, tedd reám az áldott
Nehéz keresztet!

2

A barátok, kikkel annyi
Víg éjet mulattam át,
Itt hagytak a fájdalomba',
A kezét mind félrevonta!
Haljon a barát!

Oh, ti törpe, gyáva lelkek,
Féltek tőlem, úgy lehet.
"Jaj, ne menj el, bűn a csókja",
Tőle mind magát megójja,
Oly nagyon beteg."

Hagyjatok magamra, gyávák!
Hogyha tépnek a bajok,
Ne számíts az emberekre.
Hagyjatok, míg senyvedezve
Lassan meghalok.

3

Nem hiszek már, Ella lelkem,
Ugy zihál beroskadt mellem,
Meghalok, temess el!
Hogyha majd kinyil szemem,
Csókolj meg szép csendesen!

A kakukkórát, ha lelkem
Elhagyott, állítsd meg csendesen
És ne sírj, leány.
Halkan ülj az ágyra... s nékem
Dald el azt, mit egykor... régen.

4

Sárga őszi reggel
Álmatag szemekkel
Nézlek tégedet.
Oly fakó sugárod...
Látom, szinte várod
Boldog végedet.

Én is éppen akként
Nézlek reggelenként.
Színem oly beteg.
Tört szemem sugára
Várja a sírt, várja...
A végért eped.

5

Mily furcsa! Kit élve
Imádtunk, szerettünk,
Ha kihűl, a rögös
Föld ölébe tesszük.
Nincsen többé köztünk,
S mi gondtalan járunk,
Kitörölve könnyünk
Éljük a világunk.

Csak reggel látjuk meg,
Hogy ágyunk vetetlen...
Eh! ki tölti éltét
Örökös könnyekben?
Ő már nincs közöttünk,
Nem érzi közsorsunk.
Szavunk a zűrbe vész,
Aztán sürgünk-forgunk.

Kilobbanunk mind így,
Minket nem siratnak.
Emlékünk kis része
Lett egy rövid napnak,
De mit is érne a
Sírás-rívás, bánat,
Hisz haló porunkból
Fel senki sem támad!

6

Majd ha egyszer reggel
Fénytelen szemekkel
fekszem hangtalan,
S mint két éve kérded,
Mint töltém az éjet,
S nem hallod szavam.

Majd halk búgás támad:
Forralod teámat,
Ám nem lesz kinek,
Mert ki azt köhögve
Kérte, most örökre
Néma lesz, s hideg...

7

(Temetőben)

1. Egy éve itt valánk,
E sír felett
Beszélgeténk a végről,
Leány, veled.

2. Az arcom oly fehér volt,
Mint a tied.
Elmélkedénk, merengénk:
"A vég siet."

3. Most nyíl' az őszi rózsa,
A sír fehér...
Imádkozzunk, leányka,
A lelkekér'!

4. Jövőre majd magad léssz,
Magad, magad...
S a hanton újra sok-sok
Virág fakad...

8

(Epilógus)

Oh, jöjj ki, lányka, gyakran,
S sírom felett
Susogd ezt az egyet:
"Szerettelek!"

Szakíts őszi rózsát,
Mint egykoron,
Csókold meg a virágot...
Haló porom...

Arcodra könny peregjen
Holt szívedér'...
Ki mint az őszi rózsa,
Fehér... Fehér...

1901

Kapca-ünnep

Tömjén is gomolygott magas oszlopokban
a borongós égre,
három pap könyörgött áldást az egekből
e nap emlékére,
ragyogó ruhában volt apraja-nagyja,
de szivünk nem lángolt,
mint akkor a szerény, de mégis mosolygó
Szabadság napjakor.

1901

Cigánylány, cigánylány!

Cigánylány, cigánylány!
Elrablád eszemet,
s felgyujtottad szép szemeddel
hervatag lelkemet!
- - - - - - - - - -

1901

Ó búrok, ha én most csak húszéves lennék...

Ó búrok, ha én most csak húszéves lennék,
közétek de édes örömest elmennék,
csatáról csatára vinném zászlótokat,
pirosló véremmel védném Hazátokat.

1901

Álom

Álmodtam, álmodtam
távol Ázsiáról,
messze Ázsiáról,
ragyogó napfényben,
dicsőségben fürdő
magyarok honáról.

Oh, hogy felébredtem,
könnyel telt meg szemem,
mert fájt látni nekem,
a sötétség után
milyen fényes dicsőség
ragyogott mindenen.

Hogy odaszállt lelkem,
mennyországba' jártam,
mert hazámat láttam,
fénylő dicsőségben
s nem hitvány, görnyedő
rút rabszolgaságban.

Láttam őseimet,
kacagány volt rajtuk,
villogott szép kardjuk,
hogy az ütközetbe
rohantak, dübörgött
a parlag alattok.

Láttam őseimet,
láttam eget rázó,
villámot szikrázó
nyilokat, ahol csak
jártak, a csatatér
piros vérben ázó.

Hallám a kürtöknek
kiváló fúvását,
a mének futását,
hej szegény hazámban
ily képeknek dehogy
lelhetni most mását.

Oh, hogy felébredtem
és sírva fakadok,
oh mért nem hagytatok
az álom ölében,
édes feledésben
oh mért nem hagytatok.

Álmodni, álmodni
messze Ázsiával,
távol Ázsiával,
ragyogó napfényben,
dicsőségben fürdő
magyarok honával.

1900-1901

Híves őszi este...

Híves őszi este
fázik mindenem,
temetőben, temetőben,
ott az én helyem.
- - - - - - -

1900

Kossuth Lajos, Széchenyi...

Kossuth Lajos, Széchenyi
kisgyerekek valának,
s lettek vezércsillagai
édes magyar hazámnak.

Magunk vagyunk...

Magunk vagyunk,
ég a házunk.
Kék az ablakunk.

1890

A nyílvessző dala

Én könnyü, metsző
íjj-lőtte vessző
a barna éjt áthasítom,
füttyel, sivítva
futok a sírba
a réten, a völgyön, a síkon.
Miért, miért nem?
Hiába kérdem,
köröttem éjsötét lepel,
szavamra száz kérdés felel.

Szállok, kilőttek,
s már soha többet
nem apad el e bősz futam.
Hiába késem,
kudarc merésem,
vadul sodor tovább utam.
Vágyom sietni,
de les a semmi,
ha állok - elkap a hurok,
ha szállok - a sírhoz futok.

Az Ismeretlen
lökött ki engem,
s az Ismeretlen méhe vár.
Röptöm kavarja
a perc viharja,
számomra nincsen béke már.
Akár a csúcsra
visz a magasba,
akár a tűz, az ón-golyó
futok, s a pályám szétfolyó.

Ragad az élet
és élek, élek,
mert a halálba törtetek.
Bölcsőm koporsó,
mely kivet olcsó
gyönyör-csatára engemet.
Érc öklű végzet
repülni késztet,
s csak kérdezem az éjtől én,
mért nem vagyok puzdrám ölén?

De most köd-ülten
sziszeg körültem
a vak, napfényes éjszaka.
És este-reggel
a bús szelekkel
süvölt a pengém érc-zaja.
Szállok serényen,
míg egy rút éjen
síromhoz érve csendesen
az éjszakába leesem.
1908

Hajnali csók

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszitója
a csók, a csók,
a hajnali csók.
1908

Nyárutó

Mint egy szegény, sebesült katona,
a piszkos ősz járkál a mély aranyban,
a sebkötőit is letépi halkan,
s csorogni kezd a vére bíbora.

Olyan alélt, hogy semmit se akar,
a napba bámul búsan és fehéren,
mellén a sok-sok vitézségi érem,
rég kialudt, halott szivet takar.

Egy kőre dől, s már-már aludni vágyna
álomtalan álmot egy régi ágyba,
de nincsen út, mely arra vinne már,

szivében kínok és fájdalmak üszke,
s még hallja, amint fujja-fujja büszke
aranykürtjét a nyár, a messze nyár.
1907

Vándorúton

A percek, a napok rohannak,
ez az örök alkonytalan nap,
nincs vágya, árnya, nincs reménye,
vakul rohan, s tart mégis egyre
sötét a fénye.

Megyünk, megyünk, nem tudva merre,
habozva, sírva, égve, merve,
s fehéren és holtig gyötörve
belébukunk egy hűs gödörbe.
1907

Vándorúton

A percek, a napok rohannak,
ez az örök alkonytalan nap,
nincs vágya, árnya, nincs reménye,
vakul rohan, s tart mégis egyre
sötét a fénye.

Megyünk, megyünk, nem tudva merre,
habozva, sírva, égve, merve,
s fehéren és holtig gyötörve
belébukunk egy hűs gödörbe.
1907

Naenia

Most semmi sincsen. Elmúlott a líra.
És rendbe látom életem sorát.
Úgy éldegélek, mint a többiek,
szivarra gyújtok, rémregényt falok,
s nem bánt a szent, a százszor szent betegség,
mely bennem élt. De beteg a világ.

De érezem a görcsös tárgyakat,
amint sebeznek durva széleikkel,
de érezem a terhet és a súlyt,
fullad tüdőm és vérzik a szemem,
de viselem most az egész világot,
az égtől, földtől vagyok viselős,
de tartom az erdőt, a házakat,
a dolgokat, mint Atlasz, sírva tartom,
és lelkem mint a föld.
1907

Üres órákban

Alkonytalan, homályos nappalok!
Hajnaltalan, világos éjszakák!
A fáradott perc lomhán andalog,
s a végtelen időbe olvad át.

Üres vagyok. Átfog a semmiség.
A szürke ég ködébe bámulok.
Farsangi éjek, fekete misék
lelkembe hintik hulló hamujok.

Üres szobákat látok szerteszét,
és hallgatom az elmúlás neszét.

Borús e zaj, rejtelmes és csodás,
nyögés, sikoly, vad ajtócsapkodás.

Távolban egy borfoltos asztal áll,
ott lakomázik a sötét halál.

S kisérteti gyászfüggönyök megett
egy megvetetlen ágy reám mered.

Érzem, nem alszom benne már soha...
Óh jaj, a lelkem ez üres szoba!
1907

Tivornya hajnalán

Ó, hogyha látnál!... Arcom oly fehér
és egyre hívlak vacogó ajakkal.
Szobám dereng már, itt talál a hajnal,
és a szivem csupa fekete vér.

Hiába nyílt ki a bűvös kehely,
az éj virága csendesen lehervad,
mint egy sötét, nagy rózsa... A meleg nap
parázsa hervasztón reá lehel.

Óh, hogyha látnál!... Most is itt ülök,
és nézem, mint foszol a könnyü köd
nehéz pillákkal, lázgyötört szemekkel.

Sápadva haldokol a lámpaláng.
Ott áll az ágyam koporsó gyanánt,
s az ablakomba rózsát rak a reggel.
1907

Kórházból

           1
Nyolc óra tájt
Napzápor hull a tiszta folyosóra,
ezüstfehér a szűz betegszoba.
Komoly, merengő hangon üt az óra,
némán kihúny a lámpák lángsora.

Halvány apácák, mint a vézna szentek,
csendben tipegnek elsuhanva túl,
és sápatag szemmel reánk merengnek,
feszes, fehérlő főkötők alul.

Az ébredő kert harmattól vizes.
Veréb csiripel a szemét fölött,
alatta rongyos, véres sebkötők.

S a szűk lépcsőn, hová a sok beteg
remegve vet sötét tekintetet,
a hajnali árnyban valaki les.
           2
A gyógyulók
Minden fehér. A nagy üvegterembe
ülnek szegény, feltámadt Krisztusok.
És gyenge hangjuk álmosan remegve
mint túlvilági muzsika susog.

Halkan leoldják rózsálló sebükről
a hófehér, szagos kötő-gomolyt.
Szemükben gyermekvágyak fénye tűn föl,
és sóhajos ajkuk búsan mosolyg.

A délutáni napsugárba járnak,
világos, áttetsző, magányos árnyak,
s már nem félnek, ha jő az éjszaka.

Belémerengnek a kékfényü űrbe,
karjuk kitárják, várva mint repül le
a gyógyulásnak halvány angyala.
1907

A hét lusták éneke

Minden átok, minden álom.
Öleljük kemence-odvunk,
s víg pocakkal pelyhes ágyon
csendesen, bölcsen mosolygunk.

A tüzes tető loboghat,
szikralángban éghet ágyunk,
nyujtozó élőhalottak
mért szaladjunk, mire vágyjunk?

A halál köd-ülte partján,
míg lihegtek sírva, balgán
lomha szentek, mi henyélünk.

Óh, tigris, hiéna-ember,
mikor érted meg te egyszer
a mi lajhár-bölcsességünk?
1907

Az öngyilkosokhoz

Ti ércerők! Bámulunk csüggedéssel,
előttetek meging a gyenge fő,
s nézünk, mint Dante ércmására néz fel
a nyegle, nyápic tolvajverselő.

Belátva, hogy az élet puszta átok,
nem vonszoltátok terheit tovább,
s a terpedő trón-zsámolyhoz dobátok
a színes isten rongyajándokát.

Mi vérezünk csak haldokolva árván,
érccé meredt sírszobrotoknak árnyán.
Pulyán szövünk öngyilkos álmokat.

Agyunk kihűl, gerincünk összeroppan,
míg végre elnyűtten, megrothadottan
visz el egy este a jó csont-lovag.
1907

Fekete tornyok

 Félek titőletek,
amíg az éjbe bolyongok,
     fekete tornyok!
Oly gyászosan meredtek
     az égre fölfele,
mint eltűnt isteneknek
     kormos szövétneke.
Kihűlt halotti fáklyák,
     ti átkos csillag-oltók,
     ti régi, lomha tornyok,
a rémes éjszakán át
     miért kisértetek?

     Gyülöllek titeket,
ti néma, éji szomorgók,
     fekete tornyok!
Pihegve nyög a város,
     s az álma iszonyú.
Mellén ül a halálos,
     köd-felleges ború.
Ti gubbasztgattok ottan,
     ti rozzant, ócska tornyok,
     ősrégi csillag-oltók,
vak gőggel, elhagyottan,
     merengve, szomorún.

     Bezúzlak titeket,
szentélyetekbe berontok,
     fekete tornyok!
Bár az éj egyre széled,
     és sápadoz a hold,
szivembe új zenének
     harangmoraja kong.
Azt zúgja, virrad egyszer,
     s épülnek ifju tornyok,
szabad napon piroslók,
     miken a bús rabember
tűzglóriában áll.
1907

Véres madarak

Én vágyaim, ti véres madarak!
Meddig repültök, merre-merre szálltok,
mikor pihen meg kósza szárnyalástok?

Vágytok leszállni nagy, királyi nőkre,
mikor szemükbe rontva és büvölve,
tűzrózsafényt vet az ősz hallgatag.

Vágytok repülni szállva, messze szállva
alvó leányok jégszínű nyakára,
szűz csókukon keresve hűs vigaszt.

S szálltok tovább, valami elriaszt,
visíttok a sivalkodó szelekkel,
fölöttetek az ég, alant a tenger.
1907

A hegy leányai

Élnek magasba, fenn a zord hegyekben
a víg leányok, a vad hegy-leányok
s szivünk beteg részegségtől sóvárog.

Élnek bitangul fenn, fenn ismeretlen,
szűz testüket nem látta senki még,
kő-arcuk átok, szépségük betegség.

Egy régi vaskút rozsdamarta csővén
mosakszanak, ha sápad a verőfény,
s fehér mellük fehér vízködbe vész el.

Egy este, s nem tudom, való-e, álom?
de táncukat még most is egyre látom,
elém lebegtek vészes szenvedéllyel.

Kinoztak égő, szűz-gonosz kezükkel,
halálra csiklandtak, agyonszerettek,
vadul kiszívták húsomból a lelket.

Aztán a testük tündökölve tűnt el,
érdes hajuk varkocsba volt befonva,
s vidám csikókként bújtak a bokorba.
1907

Nem kellesz, élet!

Nem kellesz, élet. Szenny! Butult szilajság!
Cenk dáridón nem szürcsölöm borom,
piros garázda lányaidnak ajkát
rab szenvedéllyel sose csókolom.

Tiéd a vérem, nagy komoly müvészet,
gyászos gyönyör, örömtelen öröm!
Csóvát vetek az otthonomba érted,
s a kedvesem, a szentet megölöm.

Lelkembe tűnő, fátylas fellegárnyak...
Ezért olyan bús, túlvilági, sápadt
nagy homlokom, a tiszta glóriás.

Ezért veszek el egykor szeretetlen
az út porán - vésővel a kezemben -
mint egy komor reneszánsz-óriás.
1907

Fekete Vénusz

 1
  Zsoltár
Zord középkornak vajudásos éje
szállt szívemre éjszínű denevérként,
s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
     Fekete Vénusz.

Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
asszonyok gyűlnek fekete misére,
a papod vagyok s te az éjkirálynő.
     Fekete Vénusz.

Bánatom nehéz miseköntösében
hódolok neked szomorú szavakkal,
illatos tömjén hizelegve bódít,

    Fekete Vénusz.
Régi oltárok süllyedő kövén át
új szerelmeknek diadalma zendül,
s véres ujjakkal verem egyre lantom,
     Fekete Vénusz.
   

      2
Táncok éjszakája
Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
     ily lázas álom nem gyötört soha,
Bús áldozattal hull könnyünk a porba,
gázolva testünk, lelkünket tiporva
     uralkodik az éj úrasszonya.

Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
     láttára elsápadnak a szivek.
A kereveten ül, kezébe korbács,
csípője lágy, szelíd bokája formás,
     szemébe hűs és forraló hideg.

A részeg éj sápadva tántorog künn,
     kéjes gyönyörtől hervad a virág.
Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
a levegőben égve száll a csókja,
     s dacolva dallal húzzuk az igát.

Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
     mi, rettegő komor bohócai.
Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
     és nincs erőnk széjjelszakítani.

Tekintetét, mit olykor porba hullat,
     felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
     és táncolunk, loholva, balgatag.

S én, a bolondok közt a legbolondabb
     a trónja talpát rázom mérgesen.
S búsult tüzével a hült üstökösnek
feltépem a szivem - egy nagy, vörös seb -
     s eléje vágom maradék-eszem.
1907

Bús távolok

Mily messze rezgenek a néma nyárfák.
A csillagok mi messze lengenek,
mi messze zúgnak a fény-tengerek!

Mily messze rezgenek a méla hárfák.
Én vérpiros rózsám, mi messze vagy,
izzó lehelleted is büszke fagy!

Az élet-szirmok keblüket bezárják...
Ó, tiszta puszták, átkos messzeségek,
hűs hold fagyából szőtt jég-korona.

A fagybimbók szűz kelyhüket kitárják...
Álomvilág, kővé meredt köd-élet,
bús távoloknak hűvös pátosza.
1907

Ének a tavasz elé

Kelj bársonylombú, halk lehelletű,
borús tavasz a völgyön és hegyen,
hogy majd ha eljön az idő, legyen
a sebre fű.

Tavaszi erdő, jó szorosra fond
sűrű, sötét lombod hálózatát,
hogy majd ha éjjel elbúvunk alád,
födjön a lomb.

Kegyes Természet, szánd meg a magyart,
adj néki ágyat, sátoros vadont,
nőjön a sebre ír, a búra lomb,
s a sírra hant...
1906

Ki tudja...

Ki tudja?... Mostan is gyakorta
úgy tűn fel, mint egy költemény
az én sirásos nyári éjem,
az én könnyes álom-regém.

Olyan, mint egy ezüstös álom,
mely ifjan hull a sírba le,
s ma sem tudom, hogy az az ifjú
én voltam-e?
1906

Ének a szívemhez

Verj, verj szivem, te gyáva lázadó
saját véredbe fuldokolva, égve,
a természet zavart hangversenyébe
légy egy picinyke, fáradt, lomha szó.

Zenédre lejt az ünnepi menet,
meleg szavadra perceg minden óra,
verj indulót csókos találkozóra
s a temetéshez gyászos éneket.

Az égen ott az alkonyati fátyol,
szegény, szegény szívem, aludni vágyol,
te, ki zajongni nem tudsz semmiért?

Ne még, ne még; ordító viharokba
és néma csendbe fátylasan zokogva
verj bús szivem, s ne kérdd, ne kérdd - miért?
1906

Gyógyulás

A kórteremből a sápadt kicsinykét,
a gyógyuló, bús, halvány gyermeket
a nagy fehér üvegszobába vitték,
s a kápra fénytől szinte reszketett.

Az orvosok leoldták várva, félve
a szűzfehér, szagos kötő-gomolyt.
Reátapintottak rózsás sebére,
s látták, a gyermek arca már mosolyg.

Aztán felugrott, ment tovább az ágyig,
s úgy érezé, már-már repülni vágyik,
és ő az élet és a fény maga.

Kitárta gyenge karját a kicsinyke,
és látta, mint repül feléje intve
a gyógyulásnak halvány angyala?...
1906

Búcsú

A holdsugárban... a holdsugárban
a lábnyomát megcsókolám.
S izzó fejem a földre nyomva
zokogtam az útnak porán
a holdsugárban.

A napsugárban, a napsugárban
könnyű lesz válni már nekem.
Meghajlok kesztyűsen előtte,
s megyek vidáman, hidegen,
a napsugárban.
1906

Álom a szőkékről

Reám hajolt a szőke Szomorúság,
és rámvetette rózsakoszorúját,
bús szőke asszonyok néztek szemembe,
és biztatgattak csendesen merengve:

"Véres játéka voltál a gonosznak,
mindíg fekete ördögök kinoztak,
éjfélhajú, éjfélszemű leányok,
de eljövünk mi, s elcsitul az átok.
Egy szőke ősszel, szőke naplementnél
elaltatunk, bár minket nem szerettél,
halvány fejünk hülő melledre görnyed,
aranyhajunk letörli néma könnyed,
s fehér rózsákkal, hószín szemfedéllel
borítunk be, ha jő a barna éjjel,
de nem tud akkor rólad senki, senki...
Bús szőke nők fognak majd eltemetni!"
1906

Hazafiság

Ma szikratűz csak egy különc szivébe,
holnapra már nagy testvérérzelem,
mely a viharba is lobogva, égve
uralkodik büszkén százezreken.

Ma szikra, holnap láng, majd egy tüzerdő,
mely bíborával az égig lobog,
hiába tiprod el, mindég növekvő,
s ha szunnyad is, nem oltják el korok.

A fáradott ük, haldokolva még
nagy honszerelme égő fáklyalángját
átadja, s minden az utódra száll át.

Meggyújtja ő, s a tűzár szerteárad,
átadja gyermekének, ez fiának,
aztán tovább, tovább... S a fáklya ég!
1906

Vizek, vizek...

Vizek, vizek:
zengjétek szörnyű bánatom,
vigyétek a gyászhírt tovább csak,
a mormoló nagy óceánnak,
hogy éget a könny, fájdalom...
vizek, örök vizek!

Hegyek, hegyek:
ti büszke sziklapaloták,
kecsegjen az erdőtök orma
nagy búm alatt, szörnyen csikorgva,
míg sorvadok magam tovább...
Hegyek, örök hegyek!

Tüzek, tüzek:
kerengő gömbök, lángfolyók,
szikrázzatok, s a kormos űrbe
írjátok a búmat letűnve,
mert eltűnök, mint a homok...
Tüzek, örök tüzek!
1906

Notturno

Világoskék az éj...
A röpke, zúgó fénybogár
a lámpalángra szálldogál,
a suttogó lombok felett
egy-egy arany csillag nevet.
- A fáknak árnya mély,
világoskék az éj.
1906

Utóhang

1
Az én tragédiám rövid volt,
szenvedtem, álmodtam sokat;
hová tekinték, tárt karokkal,
márványhideg kebel fogadt.

Egy gúnymosoly lecsillapítá
lázongó érzeményimet,
és most szivem, mint befagyott tó,
hullámtalan, nyugodt, hideg...
2
Te, aki folyton lázban égtél,
     s körülvett taps, parfüm, kacaj,
halvány, fehér, hideg leányzó -
     tudod-e, mi a jaj?

Te, akit oly dőrén magasztal
     a tettető, mázos-szavú,
érzed, mi sok szív vérzik érted -
     tudod-e, mi a bú?

Te, ki sosem voltál magadban,
     ha a sötét éj árnya jön,
vonaglasz-e a hószín ágyon -
     tudod-e, mi a könny?
1906

Epigramma

1
Ó, hogy gyűlölném én a nőket,
mert ellenem cselt cselre szőttek,
de él egy nő, kitől baj, átok
nem szállt reám, akit szerettem,
aki szeret most is szünetlen:
érette mindnek megbocsájtok,
s a vétkezőt is áldanám;
e nő: anyám.
2
Nem egy szememre hányja nékem,
hogy változik a véleményem,
s gunyolva szólt: "Te gyönge bolygó,
te könnyü, csélcsap napraforgó."
Szólok: "Szapuljatok ti, hajrá."
Úgyis csupán a balga hajt rá,
én azt felelem, jó bolondok,
forgok, de csak a napra forgok.
1906

Emilia

1
Én nem tudom, hogy mért, de mostan
egy ismeretlen vágy gyötör,
járlálok a rózsás tilosban,
hol a könny, seb merő gyönyör.

Én nem tudom, hogy mért, de csendbe
eszembe jut az ifjuság,
és én fonom, szövöm, merengve
a szűzi vágy hó-mirtusát.

Én nem tudom, hogy mért, de félek,
távolba halkan szól a dal,
könnyezve látom, szép az élet,
és hogy szivem még fiatal.

Én nem tudom mért, s úgy örülnék,
lelkembe búgnak a dalok,
átérezem az üdvök üdvét,
és azt hiszem, hogy meghalok...
2
Legyen tiétek a valóság
itt e világon,
enyémek a bús, néma rózsák,
a lázas álom.

A lánytestek fehér parázsa,
a csók tiétek,
nekem elég, ha őt imádva
árnyába lépek.

Titőletek egy perc, egy óra
már elrabolja,
de én birom, s egy röpke szóra
kiszáll karomba.

S ekkor tejarca fénybe reszket,
szemébe fény gyűl,
s még szebb a rózsás képzeletnek
aranyködétül.

Hagyjátok hát meg búm továbbra
édes vigasznak,
és hadd legyek ily koldus-árva
s ily szörnyű gazdag!
1906

Új évkor

A téli éjbe fergeteg dörömböl,
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!
Száguldva rontok ki szoros körömből,
s szétszórom a gyöngyös, hideg fagyot.

Nehéz melegség szállt a vén világra,
mindenki félt kuckószögletbe rég.
Siessetek nagy melletek kitárva,
élvezzük a fagy vészes éjjelét!

Hadd tépje a szélvész nagy üstökünket,
hadd rázza széjjel ami szertedül,
elmúlt a tegnap, holnap lesz az ünnep,
a fergeteg járjon vadul elül.

Söpörje a pokolba régi házunk,
és döntse szét a régi ormokat.
Mi e jeges, napos honban tanyázunk,
és mindenünk az izmos gondolat.

Omoljon egybe, amit összeróttak
múlt századoknak satnya bölcsei,
s a száradott lelkű, puhult bigót had -
lelkünket is vihar söpörje ki.

És jöjjenek seregbe mind a pőrék,
a száműzött, kiátkozott nagyok,
s menjünk vihar lépéssel még előrébb -
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!
1906

Zeneszónál

Te vaslovag!
Jöjj és tusázva,
kacagva, lökve
taszíts a táncba,
te vaslovag!
Csodás lovag!
A szőke haj
lobogva lendül,
szívem dobog
a szerelemtül,
te vaslovag!
Te tánclovag,
nyújtsd vaskezed te,
s röpíts szalag-
s hajförgetegbe,
te vaslovag,
te csóklovag,
lobogva lángol
szemem golyója
az ifjúságtól,
te szent lovag!
Te szívlovag!
megejt az álom,
készítsd a táncban
tüzes halálom,
ó, vaslovag,
ó, vaslovag!
1906

Fekete farsang

A messze éjbe halk világ gyúl
s hegedű-zajba földre száll
bíbordíszes, foltos köpenyben
a csörgősipkás Karnevál.

Párolg a puncsgőz, cseng a tányér,
a gondtalan tömeg zsibong,
de engemet megüt ködével
és fojtogat az éji gond.

Miért e széles dáridó most,
kedvedbe hát mi sem zavar?
El sem temetted a halottad,
s halotti tort ülsz, ó magyar.

Miért e furcsa, bősz vidámság,
e rézdobok, e rőt szinek?
Azt vélitek, a nagy halottat
ezzel talán felkeltitek?

Nem érzitek, hogy síri lámpák,
mik rátok úgy világlanak?
S ti táncra perdültök e fényben,
dalolva dühhel balgatag?

A régi oltárok tüzénél
kacagva gyújtotok pipát,
s főtök díszelgve ékesíti
a hőssíron nyílott virág.

Az éjszakába körmenet jár,
vad, rémületes, furcsa boly;
a harlekin sírva halódik,
s könnye a nagy patakba foly'.

Egy álarcos rohan előtte,
s nyomába tompán döng a dob,
vár, majd letépi céda rongyát,
és arca - még irtóztatóbb.

Véres vonaglás és harag dúl
széjjelfeszült arcizmain,
és villogó tekintetére
fehér lesz arcunkon a szín.

Azután jön görnyedt gerinccel
a megszelidített Petúr,
érdemkereszt fityeg nyakában,
ma már okos s kegyelmes úr.

A zagyva zajban egy ledér lány
mártírokkal ölelkezik,
hitvány hülyék gúnyból szavalják
Petőfi fenkölt verseit.

Mókázik a menet bolondja,
szemén hazug könnyek nyoma,
fejébe félrecsapva táncol
a szent, az ősi korona.

Ökrendezés, halk nyávogás közt
mind kába dalba kezdenek,
a hősök szobrát földre döntik,
és sírnak fönn az istenek.

Csillagkönnyet hullajt az égbolt,
harmatkönyűket ejt a föld.
S gondolkozom: való-e ez, vagy
álom, mit az agy láza költ?

A nép vigad kopár röhejjel,
s énrajtam a felhő borong -
Mondjátok ó, mindenki őrült,
vagy csak magam vagyok bolond?...
1906

Budapest

Itt egy arany tábláju gyógytár:
a polcokon sok vén doboz;
karszéke régi és kopott már,
de oly hívó és otthonos.
A nagy üveg-ajtón ki is hat
a furcsa, gyógyszertári friss szag. -
Ott újra más újság akad:
egy drágalátos kirakat.
Előtte búsan elborongok:
uj bonbonok, sajt - frissike, -
aszalt gyümölcsök, friss csibe,
s elhagynak újra mind a gondok;
mert minden mélabút leront
egy - jól pirított csirkecomb.

Imádott Pest, bármerre járok,
néped, piperkőc dandy-id,
sőt gyilkosod, s aszfaltbetyárod,
de főleg egy, mi felvidít,
és ez az egy tar, elfogódott,
gomboltkabátú ősz tudósod,
ki egy betű, hangjel miatt
a síkra száll és felriad,
nagy zajt kavarván a piarcon...
Ha egykor bosszantott nagyon,
de most babérjuk meghagyom,
hüvös galyáért nem tusakszom -
Őket mindenki megszoká:
hát éljenek mind, mind soká!
1906

Tavaszelő

Maradj, maradj, bús téli alkony,
ne vond még vissza sugarad!
Ha lábadozva elsötétülsz,
szerelmes szívem megszakad.

A lég oly enyhe, oly fuvalmas,
a nap vígan bukik elő,
tavaszruhában andalog már
az álmodó járó-kelő.

A síma, langyos fuvalomra
kinyílanak az ablakok,
a halk, búcsúzó sárga fényben
sok régi utca s ház ragyog.

Száz édes emlék ébred újra:
a drága múlt, az ifjuság,
gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,
a lázas és dicső tusák.

Mind búsan elmerengve járunk,
szivünk sok emléktől nehéz;
ami szemünkbe forr s cikázik,
a sejtelem ködébe vész.

A jég ropog, s alóla zúgva
ezüst kacajjal jő a víz,
tavasz lesz, úgy mint régen egykor,
s e szó a múlt honába visz.

Szemünk meredt, a múltba réved,
ragyog a kék-sugáros ég,
a sárga hóvizen lebegve
szétpattan egy-egy búborék.

A szél fú s érzi méla lelkünk,
a kikelet fuvalma az...
És nézzük összetett kezekkel,
hogy érkezik meg a tavasz.
1906

Demosthenes

Hajnalban kel már és izzadva, küzdve,
dadogva és hebegve szónokol,
nagy lelke hánykolódik lázba, tűzbe,
s úgy áll a parton, mint egy kőszobor.

Olyan az egyik napja, mint a másik,
lassan halad, de fáradatlanul;
pilkát köt a nyelvére, szirtre mászik,
s a lángszívű tudó - tanul, tanul.

A messzeségbe bámul méla szemmel,
és lelke háborog, miként a tenger,
mely forradalmasan buzog előtte.

Vár... s lassan véle is versenyre kél,
s már félve hallja a hab, mint beszél
az óceán zúgását túldörögve.
1906

Válás

Ó, a válás tőled, édes,
nékem elviselhetetlen.
Most is érzem azt a bút, mit
reggel, ahogy útra keltem.

A perron körül setéten,
álmos arcú fickók ültek,
némán néztek a borukra,
s ettek marha- s borjúsültet.

Mások víg arccal, mosolygva
a friss hajnalt üdvözölték,
az utasnép a kupékba
tolta útrakész bőröndjét.

Én még álltam mélabúsan
hosszú nagy szalonkabátba,
a fejem fölött füstölve
haldoklott az éji lámpa.

A pénztárnál a kisasszony
elmerengett, szembe vélem,
bú honolt festékes arcán,
tükröztetve dúlt kedélyem.

"Ó, kisasszony, ó, kisasszony!"...
szóltam és felsóhajtottam,
sőt szerettem volna sírva,
némán ráborulni ottan.

"Ó, kisasszony, ó, kisasszony
bánatomban Ön megértett,
tudja, elhagyom a kedvest,
őt, a szőkét, őt, a szépet."

És a pénztáros kisasszony
chartreuse-t és cointreau-t öntött,
s megjegyezte, hogy e szesz már
meggyógyított több bús költőt.

S én könnyezve válaszoltam:
"Ó, kisasszony, szörnyű bú nyom,
s ez - Horatiust idézem -
üldöz a hajón s vasúton".

E találó fordulattal
számlám gyors úton rendezvén,
megható és könnyű pózzal
felhajtottam azt a szeszt én.

Ámde füttyentett a gőzös;
s sírva mentem a vasútra,
én tudtam csak, kit hagyék el...
Meg tán a kisasszony tudta.

És robogva tünt el aztán,
a perron, gépgyár, hegyoldal,
s vágtattunk a sűrű ködben
a fehér bús téli holddal...
1906

Vallomás

Teljes világi életemben
szelíd a-mollban udvaroltam;
nem volt sosem merész frivolság,
pajzán enyelgés a dalomban.

A jourokon nem egy koros szűz
érzelmesen szólott szivemhez,
bíztatva egyre, hogy maradjak
továbbra is jó, illedelmes.

Az ablakon át csókolóztam,
de akkor is nagyon szerényen:
álom-reményt, képzelt szerelmet
szívtam magamba holdas éjen.

Az ideál arany hajára
költői lázban verset írtam,
s más csókolgatta hamvas arcát,
míg ünnepeltem dalaimban.

Sóhajtozó nagy mélabúmért
a lánynép oldalamra pártolt;
dícsért is sok, de a szívében
azt mondta mind: "De nagy szamár volt!"
1906

Ilona

Lenge lány,
aki sző,
holdvilág
mosolya:
ezt mondja
a neved,
Ilona,
Ilona.

Lelkembe
hallgatag
dalolom,
lallala,
dajkálom
a neved
lallázva,
Ilona.

Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.

Müezzin
zümmög így:
"La illah
il' Allah",
mint ahogy
zengem én,
Ilona,
Ilona.
Arra, hol
feltűn és
eltűn a
fény hona,
fény felé,
éj felé,
Ilona,
Ilona.

Balgatag
álmaim
elzilált
lim-loma,
távoli,
szellemi
lant-zene,
Ilona.

Ó az i
kelleme,
ó az l
dallama,
mint ódon
ballada,
úgy sóhajt,
Ilona.

Csupa l,
csupa i,
csupa o,
csupa a,
csupa tej,
csupa kéj,
csupa jaj,
Ilona.

És nekem
szín is ez,
halovány
kék-lila,
halovány
anilin
ibolya,
Ilona.

Vigasság,
fájdalom,
nem múlik
el soha,
s balzsam is
mennyei
lanolin,
Ilona.

Elmúló
életem
hajnala,
alkonya,
halkuló,
nem múló
hallali,
Ilona.

Lankatag
angyalok
aléló
sikolya.
Ilona,
Ilona,
Ilona,
Ilona.

Harsány kiáltások tavaszi reggel

Élni először itt e világon
s élni utolszor.
Látni a földet, látni csak egyszer
és soha többé.
Állni a fényben, inni meg enni,
csókba fürödni.
Nézni a kék nefelejcset a szélben,
barna göröngyön.
Érezni a gondolatok ragyogását
barna fejemben.
Menni a hegyre az éter elébe,
völgybe leszállni.
Lélekzeni, fölkiabálni rajongva
az égre, napra.
Aztán egyszerre vad zuhanással
összeomolni.

Három szatíra

Közéleti kitűnőség
Évente elmegy tíz-húsz temetésre
s harminc bankettre. Részvétlevelet,
üdvözlősürgönyt diktál gyorsirásba
kisasszonyának vagy a diktafonba.
A gazdasági válság "őt se hagyja
közönyösen". Sopánkodik miatta.
Közben meghízik és fölös kilóit
Marienbadban adja le nyaranként,
oly összegért, melyből megélne könnyen
néhány család egy évig. Reggel angol
tanárjával boxol, hogy friss maradjon.
Ha dolgozik, több ízben is alá-
firkantja a nevét - személyesen - s ilyenkor
nagyon soká fáradtan néz az ablak
fényébe, és ködös lesz a szeme.
Viselni kell ezt a tengernyi munkát,
helyén maradni a köz érdekében,
hiába intik, hogy talán megárt,
mert e nehéz időkben néki sem
szabad pihenni, s jelszava: a "munka".
A vérnyomása nagy. Nyugalmat és
mérsékletet rendeltek el a híres,
német professzorok, s ezért azóta
nikotinmentes cigaretteket szív
hosszú szipkából, hetvenet naponta.
Olvasgat is. Főképp miniszterek
és bárgyú hadvezérek vallomását,
sosem regényt, vagy verseket, csak azt,
ami "komoly" és magvas. Éjszaka
fejhallgatóval megvasalja szörnyű,
dagadt fejét, s úgy alszik el az ágyban,
hogy a fülébe zeng egy bécsi jazz-band.
Beszél magyarul, németül s kicsit
angolul is, de minden nyelveken
csak rothadt frázist. Ez az anyanyelve.
Hétszázezerszer mondta: "van szerencsém",
mikor nem is volt szerencséje. Halvány
emlékezetje bágyadt. Izgatott
napokon azt se tudja, hogy ki volt
az apja-anyja, és keresztnevükre
csak néha emlékszik. Helyükbe más van,
pár telefonszám, akta, rossz vezércikk.
Lelketlen arca földszínű. Megérett
a földre már. Nem értem, mire vártok?
A földbe véle. Temessétek el.

Úriasszony
Negyven kiló s nagyon boldogtalan.
Szemöldökét finom acél-csipesszel
a társaságban irtja, hátravetve
sovány fejét, s a rúzsával piros
pilléket ír az ajkai fölé,
míg kézitükrében figyel magára.
Pár év előtt az emlőit akarta
eltávolítani egy divatos
sebésszel, ámde erről lebeszélték.
Csak vakbelét vetette ki, előre,
ezenkívül néhány haszontalan
fölösleges szervét, hogy ezzel is
könnyebb legyen. Ma már tehát egészen
üres, akár egy kipakolt börönd,
vagy egy Dekobra-könyv. Úszik, repül
és ritmikus tornára jár. Römiz
és bridzsezik. Csupán a jobb körökben.
Leánykorában zongorázgatott is,
de abbahagyta. Mindent abbahagy.
Sétálni viszi a tragédiáját
s szánják nagyon. Ő a bús úriasszony.
Ha - néha - föl van öltöztetve, fázik.
Ebéd után éhes. "Nem értik őt".
A férje sem "ez a derék fiú" -
így hívja - aki kenyeret keres rá,
de ő kenyeret nem eszik soha,
csak aszpikot, grapefruit-ot, káviárt,
s így tőle független. Beteg szegény.
Nagyon beteg. Húsz toalettje van,
harminc szerelme s több "komplexuma".
Mindig halálosan fáradt. A hangja
személytelen és gépi, mint a hangos
filmek beszéde, mely közelbe-távol
egyforma és így senkihez se szól.
Ó Éva, Éva, régi, édes Éva,
hányszor eszembe jutsz, ha látom őt,
hosszú sörényed, langyos-lusta combod,
mannás meleg melled, tejízű csókod,
amint heversz, mindnyájunk édesanyja,
a paradicsomban, virágok és
kígyók között, hajad szép sátorában.
Ő körmeit mutatja énnekem,
bíborra festett, görbe körmeit,
mint amazon, és azt ígérgeti,
hogy összetép. De ez nem érdekel.
A szobalánya inkább. Hogyha olykor
teára hív, künn az előszobában
megcsókolom a szobalánya száját,
és elmenőben is mindenkoron
a szobalánynak csókolok kezet.

Forradalmár
Itt jár közöttünk. Áldott, szende lélek.
Nagyon szelíd. Krisztus-szakálla rojtos
gubancba lóg. Véres, meleg szívét
künn a kabátján hordja, láthatólag,
mint futtatáson lóverseny-jegyet.
Fáj néki ez a "szörnyű Ázsia",
e "drága ország", melyet tönkretesznek
s nem engedik, hogy ő tehesse tönkre.
Ifjúkorában elvett egy csunya,
kicsiny leányt s egy szép nagy bankbetétet.
Azóta ez kitartja s ő egészen
"eszméinek élhet". De mégse boldog.
A termetét kissé rövidre szabták,
orrát piszére, szűkre homlokát.
Egyenlőséget kíván mindenütt,
egy nagy fölosztást, abban a reményben,
hogy néki is jut ekkor egy derék,
délceg gerinc, egy főúri sasorr,
s az agy-tőkésektől egy kis velőcske.
A célja nem kisebb és nem nagyobb, mint:
az Emberiséget megváltani.
Csak ezt imádja. Mit neki család,
mit gyermek és mit árva asszonya,
olyan goromba véle, mint a pokróc
s az anyja is padlásszobába kuksol,
míg ő utazgat és habot zabál.
Az Emberiség szent barátja ő.
Ha hallja, hogy egy konferencián
az Emberiség tyúkszemére hágtak,
vagy egy kicsit náthás, szívére gyászt köt
s nem bír aludni, olyan izgatott.
Úgy látszik, ők ketten megértik egymást.
Az Emberiség végtelen szerény,
nem nyit be hozzá, nem kér tőle pénzt,
cipőt, meleg ruhát, mint Péter és Pál,
s így véle ő békésen éldegél.
Örök szerelme nem is fogy soha.
A koldusoknak, kik feléje nyújtják
sovány kezük, sosem ad alamizsnát,
de mindegyikkel szívesen kezet fog,
mint ember az emberrel. Ez az elve.
És közbe készül a leszámolásra.
Mikor vasárnap lengenek a burzsuj
erdők s virulnak a burzsuj virágok
és hektikás, kis dijnokok söröznek
és nénikék, nyugdíjas özvegyek,
akik egész héten padlót suroltak,
kávéjukat kevergetik s fiucskák
és kisleányok ünnepi ruhában
sóskifliket rágcsálnak és az úton
léggömböket eregetnek kacagva,
ő zordonan szemléli dőzsölésük
és a barátját meglökve így szól:
"Itt vér fog folyni nemsokára, vér".
Mert amikép ábrándozol te arról,
hogy egykor a saját szőlődben ülsz,
vagy olvasol egy csöndes este, ő úgy
játszik magában vérrel, lámpavassal,
parasztkaszákkal, rémekkel, halálos
társasjátékot és feketelistát
vezet, amelybe mindenkit beír,
hullát szagol és csöndesen akasztat.
Nem gyűlöletből, ám, "történeti
szükségességből." Közveszélyes őrült.
Nem önveszélyes. Hisz magának ő
sohasem árt. Ez minden érdeme.
Máskép vele a fene se törődik
és ez dühíti egyre jobban. Egyszer
volt boldog. A korzón utánament
szelíden egy angyali detektív,
mint ápoló a mániás után,
hogy egy kicsit vigyázzon életére,
hogy meg ne üsse oktalan fejét.
Ekkor kitört, tombolva hátrafordult,
botrányt csapott és Isten, emberek
előtt a művelt és szabad világhoz,
a csillagokhoz föllebezve vérben
forgó szemekkel és tág orrlikakkal
ekkép kiáltott: "Ez reakció!"

Litánia

Az én koromban:
zörgött az egekben a gépek acélja.

Az én koromban:
nem tudta az emberiség, mi a célja.

Az én koromban:
beszéltek a falban a drótok, a lelkek.

Az én koromban:
vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.

Az én koromban:
öngyilkosok ezrei földre borultak.

Az én koromban:
méreggel aludtak el a nyomorultak.

Az én koromban:
kínpadra feküdtek az árva, beteg nők.

Az én koromban:
lélekbe kutattak a lélekelemzők.

Az én koromban:
mint koldusok álltak a sarkon az épek.

Az én koromban:
recsegtek a trónok, a bankok, a népek.

Az én koromban:
mily dalt remegett a velőkig üvöltő.

Az én koromban:
prózára szerelte a verset a költő.

Az én koromban:
mindannyian ó de magunkra maradtunk.

Az én koromban:
sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.

Az én koromban:
nem volt, ki szegény sziveket melegítsen.

Az én koromban:
álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.

Énekek éneke

Nem hagysz nekem eleget inni
     mannás szájadból sohasem,
hogy megtaníts örökre lenni,
     lángként lobogni, éhesen.

Nem hagysz nekem sohasem inni
     áldott melledből eleget,
hogy tudjak a szomjamban hinni,
     s úgy nézni téged, mint eget.

Az asztalodhoz hívsz naponta,
     és mintha rútul játszanál,
a dús teríték csupa pompa,
     de üres a pohár, a tál.

Én, férfi, ennék, egyre innék,
     s te a mulót megfékezed,
ígérve mindég, tiltva mindég
     mint papnő emeled kezed.

Mint szajha kínálsz csók izével,
     és körmeidnek éle metsz,
itatsz a könnyeim vizével,
     kongó reményekkel etetsz.

A te kegyed áldása megvert,
     a te oldásod megkötött,
s lihegve tartasz engem embert,
     az isten és állat között.

Így váltod a múltat jelenné,
     hogy itt se légy és megmaradj,
a végeset is végtelenné,
     és bárhová nézek, te vagy.

Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
     te vagy, ki küld és hívogat
futnék tetőled s visszamennék,
     dajkáld el az én kínomat.

Lásd, én tudom, mi e bujócska,
     tudom mi itt e lakoma,
ó folyton-új és folyton-ócska
     természet ősi cinkosa.

De mondd, miért e gyatra-elvű
     földön nevelni ily hitet,
miért e fájdalmas remekmű,
     bennem mi végre épited?

Titokzatos, örök művésznő,
     ki ezt a sorsot rótta rám,
boldogtalan játékra késztő,
     csodára nevelő anyám.

Szerelmesek

A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

Beszélő boldogság

Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vas-ajtain dörömböl,

most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből.

Költő a huszadik században

Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán
hull éji villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek,
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.
Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.
Tőlem locsoghat megváltó igéket
s unalmas őrültségeket az ép ész,
nem az enyém a század rongy bohóca,
se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.
Nem kell hatalmasoknak úri konca,
s a millióktól olcsó-ócska kegy.
Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,
de több az egy.
Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,
nekem magasabb kincset kell megónom.
Uralkodom tűzhányó kráterén is,
még áll a trónom.
És önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé,
s a peremén
a gőgös írás:
én.

Szeptember elején

A hoszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcseség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.

Európa

Európa, hozzád,
feléd, tefeléd száll szózatom a század
vak zűrzavarában,
s míg mások az éjbe kongatva temetnek,
harsány dithyrambbal én terád víg,
jó reggelt köszöntök.

Ó ősi világrész,
te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,
lelkek nevelője, illatokat és ízt
szürő, csodatévő, nagyhomloku, könyves,
vén Európa.

Ha mostoha is vagy, viaskodom érted
és verlek a számmal és csókkal igézlek
és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.

Ki téphet el innen,
ki téphet el engem a te kebeledről?
Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?
Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckéd,
vigyázva, csodálva száznyelvü beszéded,
hogy minden igéje szivembe lopódzott?

Már értik azóta az én gügyögésem,
bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van,
bármerre szakadjak, testvérem ezer van.
Nem láttam-e Kölnben a német anyókát
esőbe csoszogni, Párizsba a tündér
francia leányok könnyű szökelését,
Londonban a lordok hajának ezüstjét,
s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben,
családi szobákba lármás olaszokkal?
Nem fájt-e velőmig a szlávok, a sápadt
szlávok unalma, a bánat aranyszín
fáradt ragyogása?
Mind édes-enyémek a népek e földön,
kitágul a szívem, beleférnek együtt.

Fogadjatok engem
ti is szivetekbe,
s ti távoli népek
kürtösei, költők,
pereljetek értünk otthon a mivélünk
perlőkkel, anyánkért, s mi tiértetek majd
itthon perelünk, hogy élhessen anyátok.
Kiáltsatok együtt,
Európa bátor szellemei, költők,
hogy gyáva vadállat bújik el a vackán
és vaksi vakondok fúr alagútat.
Daloljatok együtt,
fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek,
hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk,
ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből
és légi szavakból.
Kezdjetek előlről építeni, költők,
légvár katonái.

Életre-halálra

Mint aki búcsúzik, beszélni
akarok.

Itt éltem én, vér véretekből,
magyarok.

Mint akit égő szókra gyújt föl
a halál.

Szájam kigyulladt viziókat
kiabál.

Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.

Kuckóba, sáncba, rongyba, harcos
feletek.

Mi volt ez? A szívembe harsog
az egész.

Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz.

Sírtam miatta én is, én is,
beh korán.

Én is zokogtam hosszú, véres
lakomán.

Éreztem a semmit, a szégyen-
maratást.

De láttam egykor kánaáni
aratást.

Kerek eget, mely egy családot
ölel át.

Parasztleányok hercegnői
derekát.

Bő dáridót, mely könnyeinkbe
belefúl.

Ifjú erőt, bűnt tékozolni
pazarul.

Mégis mindent, ami tiétek,
szeretek.

Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék
eretek.

Úr-kedvetek, amelynek párja
nem akad.

Öreg, nehézkes, régi-ízű
szavakat.

Ábrándomat, mely életemre
sebet üt.

Hajnal felé a múltba rívó
hegedűt.

A délibáb vizében úszó
gabonát.

Tükröztetett kastélyt, ezüstlő
habon át.

Halottjaim csontját a földben,
halavány,

matróna-arccal, mélyen alvó
nagyanyám.

Rokontalan, sívó magányom
egyedül.

A hosszú őszt, mely visszanézve
menekül.

Jaj, életem engem bilincsbe
veretett.

Élő bilincs, forró bilincs, te
szeretet.

Bilincsbe jár mindig a tiszta
szerelem.

Ember-jussom testvér-bilincsben
perelem.

Haraptam ezt és kincsre vágytam,
ami nincs.

Csókoltam is, mert álom, áldás
e bilincs.

Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott,

Arany János bűvös szavával
mulatott.

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem.

Holtomban is csak erre járok,
keleten.

Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm.

De szép, vidám, vad áldomás volt
köszönöm.

Fényes koszorú

Megsértették az én édesanyámat,
azt mondják róla, hogy már öregasszony,
ráncos a homloka, napja mulóban,
s ily korba bizony látása homályos.

Ó jaj, be megértik a bölcsek a végzet
otromba parancsát, ó jaj, beh tudósok.
De én, a tudatlan nem érthetem ezt meg.
Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel
izgága szátok a hű szeretetről?
Láttátok-e arcát és kék szeme tündér-
fényét a sötétbe, ha rémeket űzve
hozzám suhogott a gyermekszoba mélyén,
s ágyamra hajolva körülötte csönd lett,
fény lett körülötte? Láttátok-e aztán,
hogy tűnt tova lassan, visszatekintve,
az éjt aranyozva, rám hagyva a békét?
Tudjátok-e, hogy nekem ő az egyetlen,
és nem fiatal nekem ő, nem is agg ő, -
csak édesanyám, akit angyali szó hív
Szépen-csevegőnek, Euláliának.

Nem hagylak el én, lásd, nem hagylak el, áldott
s mint egykor a gyermek, kis lovagod már
öklét mutogatta, ha bántani mertek,
úgy zördülök én most a vadkani-aljas
életre, mi megtép disznó-agyarával
a porba alázva téged, te magasztos.
Nem hagylak el sohasem te legelső
asszony a földön, a gyermeked itt van,
hogy védjen örökre és az időn túl
fölrakja fejedre fényes koszorúdat.

Számadás

1
Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,
nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van -
boldog akartál lenni és hiába,
hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan,

inkább egészen és kínzó-csigába,
mint félig így, alkudva oktalan,
ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába,
vagytok ti itt a földgolyón sokan.

Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve,
templomba, kórházakba, börtönökbe
lassan vonul a roppant karaván,

siess te is oda, igaz körödbe
s - égő kanóc - lobogj velük örökre
elégedetlenség szent olaján.
2
Nem vagy magad - jobb néked erre, hidd el,
sok furcsa ember néz bámulva rád,
nem üdvözöl téged, nem istenít fel,
nem göngyöli a lelkét sem alád,

csak rád tekint fásulva, tompa hittel,
rokon közönnyel, s néha kezet ád,
de ha ezekkel a testvéreiddel
élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.

Családtalanok óriási családja,
mely a többség törvényét túlkiáltja,
komor kisebbség, szívós és kemény,

elégedettek hangos lelki vádja,
íratlan, láthatatlan bírói tábla,
örök, hatalmas ellenvélemény.
3
Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,
sosem kimélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,

nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé,

s ne a törtet tekintsd és csonka részét,
de az egész nem-osztható egészét:
ki senkié sem, az mindenkié.
4
Ki adna másképp inni a betegnek,
ha nem mi, kik álmatlanul ülünk,
támadna hívő, vértanú, eretnek,
ki egy rögeszmén részegülve csüng,
l

átnák-e a vénlányt, kit félrevetnek,
ki sírna, ha nem hallaná fülünk,
s élnének-e ők is, kiket szeretnek,
mi lenne a világ minélkülünk?

Mi lenne máskép a világ s ki lenne
az állatok irgalmas társa benne,
ki lenne hűség és mi lenne ír,

s ki lenne az, ki száguld éjjelente
a lámpa fényénél a végtelenbe,
csodák között s Nirvána-ködben ír?
5
Borús e táj. Borzaszt a forradalmár,
kinek a falba koppan szelleme,
s fia holttestén az anya, ki barbár
jaját okádja - iszonyú zene -,

aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már,
hol tiltakozhatsz és hogy ellene?
de hát hova mehetnél? mit akarnál?
mi érdekelne még, mi kellene?

Sok pénz talán? kenyér zsíros karéja?
egy mozicsillag rossz szalag-paréja?
vagy gépkocsi? kaland? mily nyomorék,

pezsgős ricsaj? cicázó, éji réja?
az ócska élet mily rongy kabaréja,
melytől a fő zúg és a gyomor ég?
6
No lásd, maradj, árvák között az árva,
maradj közöttük, állj meg végre itt,
nem kérve semmit és semmit se várva:
ezek a te igaz testvéreid,

idézd fel őket dolgozószobádba,
adj villamosabb életet nekik,
s ha majd megéled a sok néma lárva,
a te szavad ők még megérthetik.

Megértenek téged s őket megérted,
kiket sirattál, sírni fognak érted,
hisz végzetük egy nékik és nekünk,

kik eldobáltunk minden harci vértet,
nem veszhetünk el, minket kard se sérthet,
nincs semmi sem, amit elveszthetünk.
7
Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,
bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár,

és félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.

Hazája ház, barátja az erős,
hitvány rokonja az ki ismerős,
határa kertfal, tyúkól, pincegátor,

de a boldogtalan tanyája sátor,
zászlója felleg, ő, csak ő a bátor
s a jó, csak a boldogtalan a hős.

A múlt dalaiból

1
Kék ibolyát kerestem,
még fenn se volt a hajnal,
aztán csokorba fűztem
vágyó tüzes sohajjal.

Megindulék a réten,
s a kedvesem kerestem,
a gyenge szép virág meg
elhervadt kezemben.

Most a fejük lehajtják,
s mind bánatosan esdik:
"Temess el, reggel éltünk,
s meghaltunk, íme estig."
2
Nem, nem te vagy a gyenge s bűnös,
búmnak magam vagyok oka,
én büszke voltam, ámde szent te,
te nem hagyhattál el soha.

Száguld a föld, s elhagyja hűtlen
az életosztó fény-napot,
és azt hiszi, a nap hagyá el,
ha rája gyengébben ragyog.
1906

Drágakövek beszéde

Smaragd
- Mi illik a te szép, vad kedvesedhez?
Mi hűti forró lázát? A smaragd.
Tedd gyűrűjébe e zöld, lanyha békét,
s hogy meg ne unja hűvös, tiszta ékét,
művész, kemény, fényes lánggá faragd.

Ásványok beszéde

Ezüst
- Én, az arany szegény testvére, fáradt
lelkemből a múlt halvány fénye árad.
Olyan vagyok, mint ég késői ősszel,
mint könny a csipkén, a holdfény s az ősz fej.
Emlékezem csupán, de már nem élek.
Ezért zenélek.

Lepkék beszéde

Galathéa
- A madarak zenészek.
Én nem tudok dalolni, ámde nézek.
Ha színeket rakétáz a tenyészet,
úgyis megértem a dicső Egészet.
Fészek
nélkül csapongok így a feslő
virágra, részeg,
bohém és néma festő.

Rovarok beszéde

Hangya
- Földmívelő a hangya.
A szorgalom a kenyere s kalandja.
Ha langy a
nyár, nézi, hogy nő télre a kalangya.

Darázs
- Feketesárga gyilkos, tőr kezében:
darázs!
Izgága röpte, ideges zugás:
varázs!
A seb, melyet döf, izzó, lángoló-vad:
parázs!

Madarak beszéde

Hattyú
- Hogy énekelnek mindenféle fattyúk,
pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk,
mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk,
csivogjanak, legyen meg akaratjuk.
Csodásan úszunk a csodás halálba,
de ottan az igaz dalt megtalálva
az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk.

Holló
- Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár,
és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem.
Most is itt ülök s előre károgok, miként a dőre
pusztulás vad hirdetője, a zord rímet keresem.
Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem,
s azt üvöltöm: "Sohasem!"

Sirály
- Dac és düh, mely felhők közül kiszáll!
    S birál!
Vészben-viharban víjjogó király!
    Sirály!

Kolibri
- Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
Csókolni itten nem lehet elégszer.
Őrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el.

Állatok beszéde

Medve
- Mindig ölelnék, mindent, a világot,
a fát, a sziklát, a kisgyerekeket,
vagyok a lompos és otromba jóság,
a láncravert, esetlen szeretet...

Vadkan
- Zrinyi Miklósnak aljas gyilkosa.
Röfögve száz alakot öltök,
s amint elbántam a dicső magyarral,
ármánykodással vagy kemény agyarral
irtok a földön mindenféle költőt.

Víziló
- Csak azt tudom, hogy lenni, enni jó!
Leírni szörnypofám nincs semmi szó!
Iszonyú száj, hús-poklokhoz nyiló!
Négyszögletes tömb, kétezer kiló!
Grammban kimondva ép két millió!
Egyiptom álma! Roppant vízió!
Lidércnyomás! Húszmázsás víziló!

Nyúl
- Bátor vadász, ki átlövöd acéllal
alázatos és tiszta szívemet,
tiszteld az én százszor-szent gyávaságom,
ki meghalok, az életért zokogva,
mint az egyéves, síró kisgyerek.

Fák beszéde

Pálma
- Versben beszélek, és verssel köszöntsék
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

Hárs
- Szülőhazádban a vén udvaron
hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon,
s kedved, hited az életed felén,
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

Nyírfa
- Héjam fehér, mint a papír.
Megbabonázza azt, ki ír,
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.

Almafa
- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.

Eperfa
- Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.

Nyárfa
- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa...

Költő

Mint a mozdonyvezető,
ki szemével a messzeségben a kazán előtt évtizedekig áll,
anélkül, hogy gondolna arra, miként került oda,
s nem gondol erre akkor sem, mikor szakadékok mellett röpül el, cepelve magával tulajdon életét és mások életét,
s akkor se gondol erre, mikor dübörögnek a mélységek alatta, s izgalmas pillanatokban a kormánykerékkel zabolázza a veszélyt,
és látja a tüzet,
de talán eszébe jut, hogy miért mozdonyvezető, és hosszan eltöpreng azon, hogy miért lett mozdonyvezető,
ha karácsony éjszakáján a völgyben szétszórt falvak ünnepi gyertyavilágát pillantja meg:
úgy engem is
ennek az estnek lámpafénye hív komoly elmélkedésre,
s megkérdezem magamtól, hogy miért vagyok.

Lehet-e csöndesen beszélnem,
oly őszintén, mint enmagamhoz a sötét szobában,
mielőtt meggyújtanám a villanyt,
s a nap végeztén magamba tekintvén számot vetnék magammal,
itt az emberek előtt?
Hisz ők is egyedül vannak,
és az ember miért ne értené meg az embert?
Most emlékezem az út kezdetére,
melynek kanyargóján rejtélyesen idejutottam,
s kutatom fürkészve azt a gyermeket,
kinek fejében még rendezetlenül hevernek össze-vissza a képek,
a célok, okok és szándékok.
Mily zűrzavaros az élet ilyenkor
s milyen sötét.
Láttam feketét, fehéret,
éreztem keserűt, édeset,
s nem tudtam menni se jobbra se balra.
De olykor, ha este kongott a harang,
vagy az inga-óra dallamos, komoly emberszavával
elverte a tízet,
s a lámpa alatt ültek kedveseim,
talpig aranyban,
szerettem volna, hogy ez ne múljék el,
hanem maradjon meg,
nem úgy, mint a festmény, melyet képíró alkot,
egymás mellé téve világost, sötétet,
de úgy, amint van,
változva csodásan, mozogva az időben,
s élve egészen.

Azt hittem, hogy csak én estem így a világra,
élet halál közé,
és senki más nem érzi azt, mit én érzek.
Sajnáltam magamat, az embereket és az
állatokat is, melyek velünk együtt haladnak.
Játszottam én ekkor ezer játékot,
olyan kimondhatatlant, hogy most mondom ki először.
Csalóka bújósdit titáni erőkkel,
ravaszul ügyelve, hogy rajt ne kapjanak.
Falinaptárunkat orvul föllapoztam,
s ezt írtam egy lapjára, magamat ijesztve:
"Mit gondolsz te felőlem, ki ezt ide írtam,
messze barátom?" És hogy odaértem,
hónapok múlva, mint egy légyottra a jövőben,
néztem az írásom, s gondoltam a messze barátra,
ki azt odaírta. Hallgatom a szívem.
Próbáltam lejegyezni minden kardiogrammot.
Orvos akartam lenni, gyógyítója magamnak
és az embereknek. De ez se segített.
Akkor daloltam, mint az eső-bűvölő pap,
aki az őskorban karjait kitárta: "Felhők,
minden felhők, szeressétek a mezőket,
minden villámok, mennydörgések, szivárványok és fellegnépek,
jöjjetek és dolgozzatok miértünk."

Így értem én erre az útra,
melyen járok azóta.
A félelem vezetett,
mert féltem nagyon, hogy meghalok, s a sötétben kiabáltam
követelőzve, hogy a többiek rám figyeljenek,
szánjanak meg és szeressenek.
Megszántak engem ők,
szerettek is, s én is szántam és szerettem őket.
Egyik kezemben a félelem, másikban a részvét,
ballagtam előre,
s közben elmúlt fél életem.

Most ezt vallom utolszor: csak a betű, csak a tinta,
nincs semmi más, csak a szó, mely elzeng
s visszhangot ver az időben, csak a szó, mely
példázza az időt, s úgy múlik el, hogyha beszéljük,
mint ütőereink gyors kopogása, s ha látjuk,
olvasva szemünkkel, akkép tűnik tova, mint az
emlékeink az élet ütemére.
De belőle ébred meg minden, ami elmúlt,
ő rakja egészbe azt, ami csonka,
föltámasztva a holtakat, egybefűzve őket, akik élnek.
Légy is mellettem, örökre, te csodák csodája,
aki azt műveled, hogy az életem
másoké, és másoknak élete az enyém,
és kézről-kézre forog a titkos ajándék,
örök cserében, az enyém a tiéddel,
s te tarts meg erősen, mindig, eleven lánc.