Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet
gondoltam én és fáradt öreget,
aki köhögve a botjára görnyed
s hátán a régi rőzse integet.
De most, hogy itt van, még százszorta szörnyebb,
mint a mesébe, néma és meredt,
majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,
hogy vár az íróasztalom megett.
Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,
megismerem, hogy mindig ugyanaz,
s belényugodtam, hogy a láz elillan.
Nem sírok, ha az esték holdasok,
és néha, hogyha éjjel olvasok,
kissé homályosabban ég a villany.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése