Az árva Mahomet ült elhagyottan,
s majd álmodozva porcsibét csinált
a nagy arab pusztán a hő homokban,
majd játsza hódítót, papot, királyt.
Később kifáradt, s andalogva nézte,
mint ontanak szikrát a csillagok.
Rájuk meredt, s nem vette ő sem észre,
amint szelídeden elszunnyadott.
S távol egy ócska viskó állt maga,
forró remények duzzaszták a lelkét,
és rázta már galyát a tubafa.
Érezte, szenvedése elmulik.
Nehéz fejét lágyan kezükbe vették
a zöld-ruhás, éjjel-szemű hurik.
1905
Kosztolányi Dezső versei
Mózes imája
Hatalmas úr, sziklás erősség,
te láthatatlan nagy titok.
Intesz, s a földi munka hősét
dörgő szavaddal elhivod.
Te fenn a csillagoknak ormán
trónolsz ragyogva, komolyan.
Mi itt törődünk lenn mogorván,
s tűn életünk, mint a folyam.
Te tündökölsz a másvilágon
magánosan, győzhetlenül.
A mi sorsunk csak röpke álom,
mely az idővel elrepül.
Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
s mi hervadunk, miként a fű,
mit a kaszás vígan levagdal,
te végtelen vagy s tiszta, hű.
Kevés időig sírva élünk,
s aztán a sírra rábukunk.
Légy szörnyű harcainkba vélünk,
s taníts meghalni, ó urunk!
1905
te láthatatlan nagy titok.
Intesz, s a földi munka hősét
dörgő szavaddal elhivod.
Te fenn a csillagoknak ormán
trónolsz ragyogva, komolyan.
Mi itt törődünk lenn mogorván,
s tűn életünk, mint a folyam.
Te tündökölsz a másvilágon
magánosan, győzhetlenül.
A mi sorsunk csak röpke álom,
mely az idővel elrepül.
Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
s mi hervadunk, miként a fű,
mit a kaszás vígan levagdal,
te végtelen vagy s tiszta, hű.
Kevés időig sírva élünk,
s aztán a sírra rábukunk.
Légy szörnyű harcainkba vélünk,
s taníts meghalni, ó urunk!
1905
Ne hidd, hogy...
Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
mert a piacon pár nevet.
Sötétbe bújnak a borongók,
és ott keresnek menhelyet.
A szenvedők sötéten érzik,
nem ez a föld az ő helyük.
Mély árnyba vérzik a kevély szív,
csak az üres forg mindenütt.
Fölszínen ágál a silányság,
ágyára dől a bús maga,
eloltja csendesen a lámpát,
s rádől sötétlő bánata...
1905
mert a piacon pár nevet.
Sötétbe bújnak a borongók,
és ott keresnek menhelyet.
A szenvedők sötéten érzik,
nem ez a föld az ő helyük.
Mély árnyba vérzik a kevély szív,
csak az üres forg mindenütt.
Fölszínen ágál a silányság,
ágyára dől a bús maga,
eloltja csendesen a lámpát,
s rádől sötétlő bánata...
1905
A költészethez
Vérig sebezve, lázba futva
a föld sötét tusáitól
kitör nyomott szivemből újra
az égigérő halk sikoly.
Felcsendül a bús, elmaradt dal,
és újra csendbe könnyezem.
S a tört kobozról méla hanggal
zokog le árva énekem.
Költészet, eljöttem tehozzád!
Véremmel írom ezt a dalt.
Lelkem nehéz tusák kinozták,
és kedvem a zavarba halt.
A torkom sírás fojtogatta,
magamba jártam társtalan:
Hallgass meg, árvák édesanyja,
hozzád zokog fuló szavam!
Előttem állt a vészes élet,
s én harcait csak bámulám.
Éhes, dulakvó, nyers kedélyek
között nem nyúltam kincs után.
Szünetlenül másom kerestem,
ki öntelen szeret s megért,
véresre lökdelék a testem,
és senki sem adott segélyt.
Lihegtem a forró gyönyörre,
forgattam a habos kupát.
Majd néztem árván, elgyötörve,
mint győz a nyegle bárgyuság.
Tündérruhába szállt kavargón
felém sok édes látomány,
s nagynéha egy-egy utcasarkon
heves gyönyörről álmodám.
De mind csak álom volt, csak álom,
amit a szél tovább üzött,
s tövis fogadt a puszta tájon,
és égetett tüzes üszök.
Kínáltam az egész világnak
világot érő szívemet,
a többiek utamba vágtak,
s én sírtam ott, mint a gyerek.
Kolduskirályként így bolyongtam
e napsugáros földtekén,
e kapzsi össze-vissza bolyban
már lantom is feledtem én.
Élesztgetém elhalt szerelmem,
uj hont kerestem, szüntelen,
dörögtem a hitványok ellen,
s zokogtam sok bús éjjelen.
S most újólag reád tekintek,
költészetem, te hű arám,
ó, öntsd a tiszta régi hitnek
vigaszsugárait ma rám.
Nem a gyerek zokog teérted,
akit mulattat a koboz:
a férfi, aki a tiéd lett,
és újra él és álmodoz!
Nem kell tovább a szörnyü hajsza,
amelyre sok zokogva néz.
Bút adj, a szenvedés malasztja
édesb tenálad, mint a méz.
Nyújtod karod, a régi szív vár,
rám ontod éjsötét hajad,
s én mint anyámnak keblin immár
nyugszom te rajtad hallgatag...
1905
a föld sötét tusáitól
kitör nyomott szivemből újra
az égigérő halk sikoly.
Felcsendül a bús, elmaradt dal,
és újra csendbe könnyezem.
S a tört kobozról méla hanggal
zokog le árva énekem.
Költészet, eljöttem tehozzád!
Véremmel írom ezt a dalt.
Lelkem nehéz tusák kinozták,
és kedvem a zavarba halt.
A torkom sírás fojtogatta,
magamba jártam társtalan:
Hallgass meg, árvák édesanyja,
hozzád zokog fuló szavam!
Előttem állt a vészes élet,
s én harcait csak bámulám.
Éhes, dulakvó, nyers kedélyek
között nem nyúltam kincs után.
Szünetlenül másom kerestem,
ki öntelen szeret s megért,
véresre lökdelék a testem,
és senki sem adott segélyt.
Lihegtem a forró gyönyörre,
forgattam a habos kupát.
Majd néztem árván, elgyötörve,
mint győz a nyegle bárgyuság.
Tündérruhába szállt kavargón
felém sok édes látomány,
s nagynéha egy-egy utcasarkon
heves gyönyörről álmodám.
De mind csak álom volt, csak álom,
amit a szél tovább üzött,
s tövis fogadt a puszta tájon,
és égetett tüzes üszök.
Kínáltam az egész világnak
világot érő szívemet,
a többiek utamba vágtak,
s én sírtam ott, mint a gyerek.
Kolduskirályként így bolyongtam
e napsugáros földtekén,
e kapzsi össze-vissza bolyban
már lantom is feledtem én.
Élesztgetém elhalt szerelmem,
uj hont kerestem, szüntelen,
dörögtem a hitványok ellen,
s zokogtam sok bús éjjelen.
S most újólag reád tekintek,
költészetem, te hű arám,
ó, öntsd a tiszta régi hitnek
vigaszsugárait ma rám.
Nem a gyerek zokog teérted,
akit mulattat a koboz:
a férfi, aki a tiéd lett,
és újra él és álmodoz!
Nem kell tovább a szörnyü hajsza,
amelyre sok zokogva néz.
Bút adj, a szenvedés malasztja
édesb tenálad, mint a méz.
Nyújtod karod, a régi szív vár,
rám ontod éjsötét hajad,
s én mint anyámnak keblin immár
nyugszom te rajtad hallgatag...
1905
Dél
Nehéz melegség leng a tóra,
pilledtek a fáradt növények,
egy percre most megáll az élet,
s magába néz a déli óra.
Szomjú a föld, izzó az űr fenn,
és a harangszó lomha, fáradt,
inogva, lassan, csendben árad,
a kert meredten ég a tűzben.
A dél jön, s mint hegyen merengő
vándor, lassan halad előre,
aztán hideg mélységbe dől le,
s a délutáni lomha csend jő...
1905
pilledtek a fáradt növények,
egy percre most megáll az élet,
s magába néz a déli óra.
Szomjú a föld, izzó az űr fenn,
és a harangszó lomha, fáradt,
inogva, lassan, csendben árad,
a kert meredten ég a tűzben.
A dél jön, s mint hegyen merengő
vándor, lassan halad előre,
aztán hideg mélységbe dől le,
s a délutáni lomha csend jő...
1905
Icarus
Icarus a tüzes naphoz futott.
Szárnyáról olvadt már a lágy burok,
és léghasító tolla meglazult,
előtte végtelen volt még az út.
Érezte már, hogy céltalan kalandoz,
s sosem jut el a lángsugaru naphoz.
Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.
Alatta mérgesen morgott a tenger.
Megborzadott; érezte hűlni lelkét,
arcát belepte a halálverejték,
hörgött vadul, mint kit vadállat űz,
és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?
Sajnálta csendes, lombos otthonát,
hol élhetett vón boldogan tovább,
de húzta testét a nehéz teher le.
Érezte, elvesz... Szárnyát zúgva verte,
mint az, ki véres háborút izen,
s egy percre győzött a sötét vizen.
Tollförgetegbe lankadtan kapálva
kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,
érezte, bukni fog, s emelkedett.
Ment a halálba, mind felebb s felebb,
forgott a nap, mint egy tüzes kerék,
s elkápráztatta könnyező szemét,
perzselte húsát a sugárnyaláb,
de ő röpült...
És így bukott alább.
1905
Szárnyáról olvadt már a lágy burok,
és léghasító tolla meglazult,
előtte végtelen volt még az út.
Érezte már, hogy céltalan kalandoz,
s sosem jut el a lángsugaru naphoz.
Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.
Alatta mérgesen morgott a tenger.
Megborzadott; érezte hűlni lelkét,
arcát belepte a halálverejték,
hörgött vadul, mint kit vadállat űz,
és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?
Sajnálta csendes, lombos otthonát,
hol élhetett vón boldogan tovább,
de húzta testét a nehéz teher le.
Érezte, elvesz... Szárnyát zúgva verte,
mint az, ki véres háborút izen,
s egy percre győzött a sötét vizen.
Tollförgetegbe lankadtan kapálva
kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,
érezte, bukni fog, s emelkedett.
Ment a halálba, mind felebb s felebb,
forgott a nap, mint egy tüzes kerék,
s elkápráztatta könnyező szemét,
perzselte húsát a sugárnyaláb,
de ő röpült...
És így bukott alább.
1905
Egy forradalomhírre
A föld felett láng ég s sötét harag.
Ó, a világon béke nem marad,
a föld mozog, a bércek rengenek,
s ez úgy mulattat újra engemet,
szivembe kap a szélsodorta lomb...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!
A rét piros lesz s újra vérhabos,
száguldozó mén holtakon tapos.
Halljátok ezt az érc-szavú zenét?
Távolban egy nép harc-mezőre lép,
halljátok ezt, ti árva magyarok?...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!
A szomju föld ma újra vért kiván,
nem hal meg egy nép vérkálvárián;
uralkodók, meging a trónotok:
a jog bosszút liheg már, nem zokog,
és győzni fog, bár elvesz újra sok...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!
Világokat szül a setét kaosz,
a bátor ujjong, a cenk sáppadoz,
s amíg a jeltűz gyúl az ormokon,
lázas szemekkel várok s álmodom.
Hadd folyjon a vér, hulljon a halott...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!
1905
Ó, a világon béke nem marad,
a föld mozog, a bércek rengenek,
s ez úgy mulattat újra engemet,
szivembe kap a szélsodorta lomb...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!
A rét piros lesz s újra vérhabos,
száguldozó mén holtakon tapos.
Halljátok ezt az érc-szavú zenét?
Távolban egy nép harc-mezőre lép,
halljátok ezt, ti árva magyarok?...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!
A szomju föld ma újra vért kiván,
nem hal meg egy nép vérkálvárián;
uralkodók, meging a trónotok:
a jog bosszút liheg már, nem zokog,
és győzni fog, bár elvesz újra sok...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!
Világokat szül a setét kaosz,
a bátor ujjong, a cenk sáppadoz,
s amíg a jeltűz gyúl az ormokon,
lázas szemekkel várok s álmodom.
Hadd folyjon a vér, hulljon a halott...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!
1905
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)