Este, hogyha hallom,
hogy áhitatra kondít a harang,
elálmodozom a búgó harangon.
Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
mely a szívemben porladoz, alant.
Imádkoztam mint kisfiúcska ekkor,
vékony kezem megfogta jó anyám,
szemembe nézett mélyen s átölelt jól.
Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
A lámpatenger kék, beteg derűjét,
az őszi fényt tükrözte vissza tán.
Künn szürke, rémes volt az ónszinű ég,
a lelkem ott járt a sírok között,
s a víziók egymást riogva űzték.
Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,
tágas szobánk homályba öltözött.
Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
én megbotoltam réveteg imámban,
anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.
Fáradt imám hozzá szállt s őt imádtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése